Lola

Hatalmas kék táskás (nem is, bőröndös!) szemek néznek vissza rám a tükörből. Elfintorodom a látványtól, de mit is lehetne tenni? Mivel a kémiatanárnak is az év második napjára kell tennie azt a témazáró dolgozatot, amit tavaly kellett volna megírnunk. Ez olyan igazságtalan!

   De nincs mit tenni. És azért, hogy ez a dolgozat se legyen négyesnél rosszabb (mindenki pontosan tudja, hogy milyen hatással van a nyár a tinikre! Csak felejtenek!), az egész éjszakát áttanultam, ami pusztán annyit jelent, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam. Ilyen az élet - könyörtelen, nehéz, bonyolult, igazságtalan, és sokszor helyén valótlan.

   A tanár szava szent!i -, fut át az agyamon az a mondat, az anyukám mondogatott nekem mindig, amikor Piriről panaszkodtam neki (akkor éppen azt állította, hogy bementem a tanári WC-be. Hogy feltételezhetett ilyet? Jó, nem tagadom, hogy bekukkantottam, de nem mentem be teljesen. Csakhogy Pirikének, pont akkor kellet kaksiznia! Pont meglátott, és olyan szemekkel nézett rám! Még most is kiráz a hideg! Brr!).

   -Lola! ha már szőke a hajad, akkor legalább az iskolából ne késs el! - ordít fel anya, miközben a 'You can be in!' feliratos pólómat veszem fel, az új fekete csőfarmeromhoz. Előveszem a sminkcuccomat, majd gyorsan a szemem köré húzom, a már olyan jól ismert fekete köröket.

   A bal szemem befestése előtt egy kicsit elidőzök. Nézegetem a szememet, és látom, hogy a ráncok napról-napra egyre jobban kezdenek elmélyülni, de nem igazán zavar, ezért oda is felrajzolom a fekete kört.

   Magamra kapom még az egyik fekete pulcsimat amin a 'Just do it!' felirat szerepel. Amikor háttal állok a tükörnek, természetesen ott díszeleg a Nike felismerhető jele. Mióta van nekem Nike pulcsim? Mindegy!

   Felveszem az iskola táskámat, majd lerohanok a lépcsőn, és a bejárati ajtó felé veszem az irányt, de az anyám megállít.

   -Lola... - kezd bele, és már most unom. - Az egy dolog, hogy fekete ruhákban jársz, és lázadsz, sőt még az is elfogadható, hogy fested a hajad, de az, hogy a szemedet ilyen erősen, és ilyen feltűnően fested -, na ez aztán kicsit túllő a célon! Csodálkozom, hogy az iskolában nem szólnak le ezért!

   -Sem te, sem a tanárok nem szabhatják meg, hogy milyen sminkben menjek iskolába! - motyogom.

   -Lola! A szemed ettől sokkal hamarabb ráncosodik! Tudod, mostanság szoktak ilyeneket mutatni a TV-ben! Van egy amerikai tinisztár, akin folyton alapozó van, és mutattak róla egy képet, amin nincs rajta smink. Harminc éves létére olyan ráncos, mint egy ötven éves!

   -Anya... - kezdem. - Te most Adam Lambertről beszélsz? - kérdezem.

   -Nem tudom, csak hallottam, amikor a VIVÁ-n ment.

   -Értem... - Szóval akkor anyának is feltűnt az, hogy a szeme környékén egyre mélyebbek a ráncok. Elfordítom a fejemet, hogy ne kelljen a szemébe néznem.

   -Képzeld el, hogy tegnap este behoztak az intenzívre egy férfit, aki felakasztotta magát - vált hirtelen témát anya.

   -Tényleg? - kérdezem udvariasságból.

   -Igen, tényleg. Az orvosok próbálták megmenteni, de nem sikerült.

   -Ezt honnan tudod? - kérdezem.

   -A kórház felkeresett engem ebben a témában. Megkérték, hogy írjak a férfi tiszteletére. Még interjút is kell készítenem a feleségével... - mondja, majd elrohan a dolgozószobájába, ahonnan egy nagy mappával tér vissza. - Leírták nekem az öngyilkosság körülményeit, és ilyenek, viszont arról egy szó sem esik, hogy milyen ember is volt ő? Ú! - néz fel anya a papírokból, mintha megvilágosodott volna. - Ez lenne a tökéletes cím: Albert Craft, az öngyilkos férfi -, milyen ember is volt ő? Nem? - szegezi rám a tekintetét.

   Én aprón megvonom a vállamat, mert nekem kicsit túl gyors volt ez az egész. A hirtelen témaváltás, az egész kórház-os ügy, és persze az, hogy a mamám ennyire belemerült az újságírásba.

   -Csodálatos - mondja, majd a lakásajtó kilincsére helyezi a kezét.

   -Nem kérsz reggelit?

   -Nem, fogyókúrázom!

   -Mióta?

   -Öööö - játszom a tetetett gondolkodást - ...amióta világ a világ? - kérdezek vissza.

   -Kisasszony! Én miért nem tudtam arról, hogy kegyed fogyókúrázik? - vált át pökhendi, régies stílusba, afféle "ne haladjunk a korral" módra. Tipikus anya.

   -Azért, mert Ön nem volt hajlandó, a szeme sarkából se megnézni, hogy a lánya, hogyan is éli végzős életét! - kiáltom le a fejét, majd kirohanok a lakásból, és elengedem a fülem mellett anyám utolsó két szavát, amely úgy töri össze a szívemet, és úgy hasít belém, mint még soha semmi más, mert lehet, hogy már sokszor kihúztam a gyufát, de ezt még soha sem mondta: Csalódtam benned!

Zoey

Tegnap este valaki öngyilkos lett. Utálom az ilyen dolgokat -, már mint azokat, amik lelombozzák az embert, egy gyönyörű reggelen. A nap sütött amikor felkeltem, és boldogan szemléltem, hogy egy felhő sincs az egén. Ilyenkor az ember mosollyal az arcán megy mindenhova. És általában ilyenkor jön a nagy puff!, és borul az egész. Velem is ez volt.

   Reggeli közben az apám tea helyett kávét ivott, és ezt mindenki teljesen abszurdnak találta, ezért én -, a legbátrabbak módjára - rákérdeztem, hogy miért is? Elmondta, hogy este felhívták egy sürgős ügy miatt, mivel egy férfi öngyilkos lett, de a felesége nem akarta hagyni, hogy csak így meghaljon, ezért megpróbálták újraéleszteni. De semmi remény -, jövő héten lesz a temetés.

   Engem kicsit megijesztett a dolog, de valószínűleg minden körülmény olvasható lesz a város hetente megjelenő lapjában. Az egyik szerkesztő Cherry anyukája. Az egyik főszerkesztő pedig annak a Lolának az anyukája. Még barátok is lehetnének -, ha Lola nem lenne Nyomi. De hát ilyen ez a sors -, sokszor küld téged a tökéletes helyre, melyet tökéletlennek látsz. Ezt most nem azért mondom, mert én Menő vagyok. De Nyomi sem vagyok. Olyan köztes állapot -, létezik ilyen?
   A nyomott hangulatból csak az iskolába indulás tud kiszabadítani, ezért gyorsan elköszönök, majd elindulok. Azt hiszem most kell megbeszélnünk a kötelező olvasmányokat. Fantasztikus lesz azt hallgatni, hogy az egész osztály nyögdécsel a tudatlanságtól. Nekem meg ott kell ülnöm, és hallgatnom, pedig kívülről tudom a könyvet. Szinte.

Az első óra biológia. Nem tudom, hogy mások mit gondolnak róla, számomra ez a legnehezebb tantárgy. Már a biológiakönyvek kinézete is elriaszt a kinyitásuktól, pedig én mindig könyvet olvasok. De azért ez más téma.
   A tanár nagy műmosollyal az arcán sétál be az osztályba, és hatalmas örömmel a hangjában közli:
   -Ez az utolsó év, amikor titeket tanítalak.
   Szegény, hatalmas lelki terrort élhetett át velünk. Mármint velük -, én a biológia órákon (meg úgy általánosságban az órákon) nem szoktam érvényesülni.
   -Szeretném, ha idén nem gyújtanátok fel semmit, és persze nem esne ki senki az ablakon - fordul körbe vészjelző szemekkel. - Nyissátok ki a tankönyvet a... a... azon az oldalon, ahol tavaly... Cook! - szól nekem hátra.
   -A 196. oldalon - válaszolok unottan, fel sem nézve a könyvemből, mely a Burok nevet viseli.
   -Igen, igen, szóval a 196. oldalon! - utasít mindenkit a tanár, mire a fél osztály kotorászni kezd a táskájában, majd előveszik a már jól ismert Biológia tankönyvet. Hogy én mennyire utálom.
   -Áhh, Paps! Örülök, hogy úgy gondolta, ma is megtisztel engem a jelenlétével! Remélem nem most surrant be az ajtón! - kérdezi a biológiatanár Lolától.
   -Nem, tanárnő - válaszol unottan Lola, majd hangosabbra veszi a mp3 lejátszóján a zenét. A szokásosnál is sokkal hangosabbra.
   Az óra nagyrészt azzal telik, hogy a könyvet bújjuk (inkább fogalmazzunk úgy, hogy kényszerből nyitva tartjuk, habár azért senki, még a tanár sem akart tanulni).
   -Kinek nem hallottam még a hangját...? - "suttogja" a biológia tanár, Miss Leinard, miközben a tekintete körbejár a padban ülő áldozatokon. - Akkor legyen Lola - néz az említett személyre.
   -Ma már hallotta a hangomat - ellenkezik Lola.
   -Tényleg? Mikor?
   -Amikor megkérdezte, hogy "ugye, nem csak most surrantam be?". Akkor beszéltem.
   -Rendben - legyint Miss Leinard. Végül is neki tök mindegy, hogy ki beszél, úgy se figyel oda senki. - Tényleg... - motyogja. - Hol van Mary? - kérdezi a tanárnő, oda sem figyelve az első sorban ülő lányra. Annyira jó, hogy az óra végére feltűnt neki, hogy itt van. A mi drága Miss Leinardunk. Szeretjük őt, de nagyon.
   A csengő megszólal, és számomra, csak úgy, mint a többi diák számára, angyali éneknek hangzik (egy olyan gyönyörű angyali éneknek, aki véget vet a biológia óra fájdalmas perceinek). Mindenki rögtön elhagyja a termet, és csak én és Lola maradunk ott. Én azért, mert olvasok, Lola pedig azért, mert még mindig zenét hallgat. Nem tudom, hogy hogyan nem tűnik fel egyik tanárnak sem, hogy folyamatosan zenét hallgat.
   Öt perc kínos csend után úgy gondolom, hogy meg kéne szólalnom. Végül is milyen ciki már ez? - És mit hallgatsz? - kérdezem végül.
   -Nem kell beszélned velem, tökéletesen elvagyok - mondja monoton stílusban rám sem nézve. Hát, oké. Akkor nem szeretne beszélni.
   -Nem muszájból kérdeztem - hazudom.
   -Akkor sem kell velem lefolytatnod egy ezekhez hasonló mondatokból álló, teljesen értelmetlen párbeszédet, amely véleményed szerint, majd lehúz a "Nyomik" táborába - közli velem, majd kisétál a teremből, otthagyva engem a gondolataimmal, a lelkiismeret furdalásommal, és a meghökkentségemmel.
   Hogy lehet az, hogy Lola ilyet mondott? Már, mint a mondatának a szerkezete... és a szavak amiket használt... És, honnan tud a "Menő-Nyomi" rendszeremről? És azt honnan tudja, hogy én őt a "Nyomikhoz" társítom? És, hogy lehet, hogy ennyire ismer, mikor én alig tudok róla valamit?
   Lehet, hogy az olvasás leköti a figyelmem, mindenről ami körülöttem zajlik, de ezek szerint Lola nem azért hallgat zenét, mert annyira imádja, hanem azért, mert így ki tud minket figyelni. Cseles. Talán túlságosan is cseles.